Vízimalom őrlőkövének töredéke a középkori Gyánt faluból Régészeti gyűjtemény Gyarapodási napló szám: 2014-122 A vízkerék ugyan ókori találmány, ám a vízenergia a középkori agrárforradalom idején vált kiemelkedően fontossá, számos munkafolyamat termelékenységét hatványozta meg a gabonaőrléstől a deszkavágásig, a fémmegmunkálástól a kártolásig, ezáltal pedig a vízmeghajtásos szerkezeteknek a települések gazdasági életében kitüntetett szerep jutott. A jó adottságokkal rendelkező patakok a középkorban is nagy gazdasági értéket képviseltek. A középkori Tolna megye területéről – a kutatás felső időhatárát 1703-ban meghúzva – 92 településről maradt fenn vízimalom létezését igazoló adat, közülük kifejezetten a középkorra 28 malom keltezhető. Megyénkben nemcsak a nagyobb folyókon, de azok szinte minden mellékvizén működtek vízimalmok. A Kapos folyón Berkiben, Döbröközön, Kurdon, Szakályban, Csernyéden, Pincehelyen, a vele szomszédos Görbőn, végül pedig Gyánton van írott adatunk malmokról. Érdekes jelenség, hogy bár a források gyakran említik e szerkezeteket, régészeti nyomaikat ritkán sikerül terepen is azonosítani. A malmok helye az épületek esetleges pusztulása után sem vesztette el jelentőségét, mert a pusztulásnak kevésbé kitett gátak és malomárkok léte viszonylag könnyen lehetővé tette az őrlőberendezések újjáépítését. Tolna megyéből országosan is viszonylag sok régészeti malommaradványt ismerünk: Dombóvár belterületén egy a középkortól a 18. századig működő malomépületet tártak fel, Bátaszék határában egy 17-18. századi berendezést hoztak napvilágra, Dunaföldváron a Duna medrében egy középkori hajómalom maradványait találták meg, Görbő és Gyánt vízimalmaira pedig csupán terepbejárás, illetve földmunka során előkerült malomköveik emlékeztetnek. Az alábbiakban bemutatni kívánt malomkőtöredék különlegessége, hogy a felsorolt, régészetileg kisebb-nagyobb mértékben azonosított középkori vízimalmok közül az egyik legbőségesebb forrásanyag vonatkozik rá. A középkori Gyánt falu a mai Tolnanémedi belterületének déli széle közelében, a Kapos folyó nyugati partján húzódott közel 1 kilométer hosszúságban. Első, 1193-as említésétől kezdve a török hódításig a johannita rend birtoka volt, okleveleinkből úgy tűnik, hogy a közeli székesfehérvári johannita rendház és a vránai perjel (azaz a hazai johannita rendtartomány vezetője) osztozott rajta. Az 1260-80-as évektől önálló rendház is volt a faluban, amely egy 1286-os oklevél tanúsága szerint hiteleshelyi tevékenységet is folytatott. 1381-ben már a johannita perjel gazdatisztjét (officiálisát) említik, a helyi rendház ekkor már bizonyára nem működött. Gyánt a környező falvaknál jelentősebb település volt, ezt jelzi, hogy Mátyás király 1475-ben mezővárosnak címezte. Mivel a fehérvári johanniták levéltára csaknem maradéktalanul átvészelte a hódoltságot, Gyántról számos olyan, a mindennapi életbe bepillantást engedő oklevél is fennmaradt, amelyeket más települések vonatkozásában nélkülöznünk kell. Ezek közé tartozik az az 1423. november 11-én kelt oklevél, amely rögzíti, hogy Nagymihályi Albert vránai perjel négy, saját maga által építtetett illetve felújított gyánti malmát lelke üdvéért a fehérvári johannitáknak adta azzal a kikötéssel, hogy a következő évi Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéig (február 2-ig) még az ő birtokrészének bírója élvezze a malmok jövedelmét. A malmokról több középkori adatunk nincs, ám a simontornyai szandzsák török összeírásaiban ismét olvashatunk malomról Gyánton: 1565-ben és 1570-ben egy nagyobb őrlőkapacitású, három kerékre járó malmot írtak össze, tulajdonosa Ahmed bég volt. A falu a hódoltság végére elpusztult, 1690-ben ezt jegyezték fel róla: "Templom és malom nincsen, a helység 20 év óta puszta." A középkori Gyánt helye a 18. században nem települt újra, nevét a faluhelytől kb. 2 kilométerre északnyugatra fekvő, Illyés Gyula műveiből is ismert (mára szintén megszűnt) Felsőgyántpuszta őrizte meg. Az elpusztult Gyánt falu területén végzett megismételt régészeti terepbejárások nyomán ismertté vált a település kiterjedése, előkerült a település templomának helye is, a felszíni leletanyag némelyik darabja pedig igazolta, hogy Gyánt nem az átlagos középkori falvak közé sorolható. Az 1423-ban említett négy malom – amely a legjelentősebb középkori malomkoncentráció egyetlen településen belül Tolna megyében – pontos helyét a terepen ma már nem lehet azonosítani, mert a 19. századi vízszabályozások megváltoztatták a táj eredeti arculatát. A Kapos folyó ma már ásott mederben kanyarog, bár a faluhely mellett húzódó, csaknem észak-déli irányú szakaszát összevetve a mederrendezés előtt készült térképekkel, úgy tűnik, hogy éppen ezt a mederrészletet érintette legkevésbé a beavatkozás. A malmok létének régészeti bizonyítéka a fenti ellenére mégis ismertté vált: 2000 tavaszán a falunak helyet adó meredek dombvonulatnak a Kapos folyó felé lejtő lábánál, a szántóföld szélén, a jelenlegi meder közelében vízimalom malomkövének töredékét találtuk meg. A kb. nyolcadrészben megmaradt kő több száz kilométerről kerülhetett vidékünkre, mert a történelmi Magyarországon malomkőnek alkalmas követ – kova tartalmú kemény kőzeteket, finomszemcséjű homokkövet, illetve kovát tartalmazó mészkövet – csak Sárospatakon, a Felvidéken, Kárpátalján és Máramarosban bányásztak. Bár malomkövünk töredékes, szerencsés módon mégis mérhető a sugár teljes hossza, amely a tengely számára kialakított, 13-14 cm átmérőjű lyuk szélétől mérve 46 cm, tehát a malomkő átmérője kb. 105-110 cm lehetett. A kő – átmérője alapján – nem lehet kézi malomkő, utóbbiak a régészeti és a néprajzi anyagban is általában 35-45 cm átmérőjűek, míg a különféle újkori vízimalomkövek átmérői funkcióiktól függően 40-155 cm között váltakoznak. A gabona őrlését a vízimalmokban mindig két malomkő végezte, az alsó, rögzített kövön forgott a felső kő, amelyet függőleges irányú tengely mozgatott a víz energiája segítségével. A kőtöredék a rajta látható bemélyedés alapján egyértelműen a malom felső köve volt. A keresztvas számára 2,5 cm mélyen bevésett, téglalap alakú mélyedés oldalai 10, illetve 10,5 cm hosszúak, szélessége 8,5 cm; a tengelytől távolabb eső oldalán 1,5 cm széles, sekély bemélyedésben ér véget. Malomkőtöredékünk nem egyenletes vastagságú, külső széle felé elvékonyodik: szélén 12,5-13 cm, közepén 16-16,3 cm vastag. A gyánti őrlőkőtöredék jelentőségét az adja, hogy bár okleveleinkből a késő Árpád-kortól kezdve országszerte több száz vízimalomról tudunk, és olykor helyüket is sikerül azonosítani, a gabona őrlését végző legfontosabb alkatrészből, az őrlőkőből alig ismerünk régészeti maradványokat. Fontos sajátosság továbbá, hogy a gyánti malomkőtöredék egyértelműen régészeti korú, tehát legkésőbb a 17. században került földbe, míg pl. a szomszédos Görbőn földmunka során előkerült ép malomkő az 1565-től 1828-ig említett vízimalom akár 19. századi alkatrésze is lehet. További szakirodalom: K. Németh András: Vizek és vízgazdálkodás a középkori Tolna megyében. I. Vízimalmok. Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 35 (2013) megjelenés alatt Szöveg: K. Németh András Grafika: Frankné Sági Apollónia  

• 
•