Sportzászló a legendás 6:3 emlékére

Újkortörténeti gyűjtemény, leltári szám: 1969.225.31.

Hosszúság: 47 cm; szélesség: 28,5 cm

A műtárgy jellemzői

Nemzeti színű, ötszögletű, hímzett selyem sportzászló. 1969 augusztusában a Megyei Testnevelési és Sporttanácstól került a Wosinsky Mór Múzeum újkortörténeti gyűjteményébe. Ráhímzett futballjátékos díszíti. Felirata: Sporttal a szocializmusért és Magyarország – Anglia 6:3 London-Wembley 1953. XI. 25.

Aranycsapat – a legendás magyar válogatott

Az Aranycsapat minden idők legjobb magyar labdarúgó válogatottjának közismert neve. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1949 januárjában választotta Sebes Gusztávot a magyar válogatott kapitányának. A csapat sikerszériája 1950-ben vette kezdetét, amikor Varsóban 5:2 arányban legyőzték a lengyel válogatottat. Két évvel később a helsinki olimpián a magyar válogatott mindegyik mérkőzését megnyerte, a csapat olimpiai bajnok lett. 1953 májusában újabb hatalmas sikert következett, 3:0-ra győzték le az olasz válogatottat Rómában, és ezzel a győzelemmel az Európa-kupát is megnyerték. 1953. november 15-én a svédek ellen azonban csak 2:2-es döntetlent ért el a csapat a Népstadionban, ami jelentősen megtépázta a válogatott önbizalmát éppen az Anglia elleni mérkőzés előtt.

Az évszázad mérkőzése

Az Angol Labdarúgó Szövetség főtitkára 1952 júniusában hívta meg a magyar válogatottat egy londoni mérkőzésre, amelynek időpontját hosszas egyeztetés után 1953. november 25-re tűzték ki. Az Angol Labdarúgó Szövetség fennállásának kilencvenedik évfordulóján rendezett összecsapást – amelyet a News Chronicle elnevezése alapján egyre többen csak az „évszázad mérkőzéseként” emlegettek – a londoni Wembley-stadionban tartották, mintegy 105 ezer néző előtt. Ez a mérkőzés a labdarúgás régi és új iskolájának csatája is volt egyben és a svédek elleni döntetlen után sokan az angol csapatot tartották esélyesnek a győzelemre. Komoly taktikai újításnak számított a magyar csapat részéről, hogy a világon elsőként szerepeltek 4-2-4-es felállásban, ami azt jelenti, hogy négy hátvéd, két csatár és négy középpályás játszott a mérkőzésen. Ezt a taktikát később sikerrel alkalmazták a brazilok is.

A magyar csapat összeállítása a következő volt: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán. Az angol csapat pedig az alábbi összeállításban lépett pályára: Gil Merrick, Alf Ramsey, Bill Eckersley, Billy Wright, Harry Johnston, Jimmy Dickinson, Stanley Matthews, Ernie Taylor, Stan Mortensen, Jackie Sewell és George Robb. A mérkőzést egy holland játékvezető, Leo Horn vezette. Hidegkuti góljával már az első percben vezetést szerzett a magyar csapat. Az angoloknak csak a tizenötödik percben sikerült szépíteniük, Sewell volt a gólszerző. A következő percekben három magyar gól született, a 21. percben Hidegkuti, a 24. és a 28. percben pedig Puskás lőtte a labdát a hálóba. Mortensen 37. percben szerzett góljával 4:2-vel zárult az első félidő. A magyar csapat fölénye a második félidőben is megmaradt, Bozsik az 50. percben, Hidegkuti pedig az 53. percben szerzett gólt. Az angoloknak Ramsey góljával – amit az 57. percben szerzett – mindössze szépíteni lehetett az eredményen. A magyar válogatott – gyönyörű játékkal – 6:3-ra győzött a hazájában kilencven éve veretlen angol csapattal szemben. Azért azt meg kell jegyezni, hogy az angolok csupán a kontinensről érkezett csapatokkal szemben őrizték veretlenségüket kilencven éven át, az általuk hazai csapatnak tekintett skótoktól többször is vereséget szenvedtek (1928-ban, 1938-ban, 1949-ben, 1951-ben).

A „hathárom” visszhangja és utóélete

A sajtónak köszönhetően gyorsan híre ment a világban a magyar győzelemnek. A Daily Mail a következőt írta: „Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének. Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyent a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat.” A The Times és a Daily Mirror szintén a magyarok játékát méltatta hasábjain. Magyarországon milliók követték a mérkőzés pillanatait Szepesi György közvetítését hallgatva, a rádiókészülékek mellett ülve. A korabeli lapok jellemzően a címlapon közölték a hírt és lehozták az összecsapás részleteit. A Szabad Nép így írt az eseményről: „Sikerült. A magyar nemzeti válogatott beváltotta a hozzá fűzött reményeket, megfelelt dolgozó népünk szeretettel teli bizalmának: labdarúgóink 6:3 arányú nagyszerű győzelemmel megsemmisítették a kilenc évtizede eredménytelenül ostromolt angol hazai veretlenséget. Labdarúgóink új győzelme újabb dicsőséges állomása annak a sikerekkel teli útnak, amelyen a felszabadulás óta, az egész világ elismerését kivívta, a magyar sport haladt.”

A hazatérő Aranycsapatot tömegek várták itthon hatalmas ünnepléssel. A politikai vezetők igyekeztek a diadalt a „szocializmus győzelmeként” értelmezni, hiszen a korszakra jellemző, hogy a kommunista államok a sportolók győzelmeit (is) az imperializmusra mért csapásnak tekintették, amelyben a szovjet rendszer magasabbrendűségének bizonyítékát látták.

A mérkőzés visszavágóját 1954. május 23-án játszották a Népstadionban, 92 ezer ember előtt. A magyar csapat ekkor 7:1 arányú elsöprő győzelmet aratott a hazai pályán. Akkoriban viccesen úgy mondták: „az angolok egy hétre jöttek és 7:1-re mentek”. Az öt éven át veretlen Aranycsapat diadalútja az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében ért véget. Az NSZK csapata – amelyet a csoportmérkőzések során 8:3-ra már legyőzött a magyar válogatott – a döntőben jobbnak bizonyult és a 3:2-es eredménnyel megnyerte a világbajnokságot.

Az 1953-as londoni magyar – angol futballmeccs az „évszázad mérkőzéseként” vonult be a magyar sporttörténetbe. Történelmünk olyan eseménye, amelynek emléke napjainkban is élesen él a köztudatban. A „hathárom” azok számára is ismerősen cseng, akik sohasem követték nyomon a labdarúgás eseményeit, esetleg még a sportot sem kedvelik. A diadal hatással volt az egész társadalomra, amely saját győzelmeként élte meg a válogatott sikerét. Ez a győzelem nagyobb teljesítményre bírta a munkásokat, a dolgozók több száz százalékkal teljesítették túl a terveket, mivel a korszakban egy ilyen diadalt munkával is illett megünnepelni. A mérkőzésről több tudósítás, rádiófelvétel és filmes összefoglaló maradt fenn, az évtizedek során pedig számos film készült, zeneszámokat és verseket írtak az Aranycsapatra emlékezve. A Magyar Labdarúgó-szövetség 1993-ban – a legendás mérkőzés negyvenedik évfordulóján – november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította.

Felhasznált irodalom

Dénes Tamás – Sándor Mihály – B. Bába Éva: A magyar labdarúgás története III. Aranykor (1945–1966). Debrecen 2015.

Kasnya Gergő: Sportélet a Rákosi-korszakban – fókuszban a labdarúgás. http://elteonline.hu/sport/2019/11/05/sportelet-a-rakosi-korszakban-fokuszban-a-labdarugas/ (utolsó letöltés: 2023. 10. 04.)

Kiss Márton: A londoni hathárom és a magyar labdarúgás napja. https://ujkor.hu/content/magyar-labdarugas-napja (utolsó letöltés: 2023. 10. 04.)

Sebes Gusztáv: A magyar labdarúgás. Budapest 1955.

Források

Szabad Nép, 1953. november 23. – 1953. december 4. lapszámai (XI. évf. 327–338. sz.)

videó: Anglia – Magyarország 3:6, 1953 – A teljes mérkőzés felvétele

https://www.magyarfutball.hu/hu/video/14252

Szöveg: Mácsainé Iván Éva

Fotó: Retkes Tamás