A lelet megtalálásának körülményei

Múzeumunkhoz 1998. június 8-án érkezett bejelentés, miszerint Mözsön egy építkezésen földmunkák közben régi pénzek kerültek elő. A Szent István utca 102. szám alatt egy lebontott családi ház helyén épülő új épülethez ásták az alapokat. Markolóval emelték ki a munkagödörből a földet, amikor a lebontott ház alapjai alatt lévő korábbi, vert falú épület falmaradványából pénzek és edénydarabok kerültek napvilágra. A múzeumtól Bucsányi Kálmán főrestaurátor sietett a helyszínre, aki az ekkor összeszedett 227 darab ezüstpénzt és a fellelhető edénydarabokat a múzeumba szállította. Másnap dr. Gaál Attila múzeumigazgató és Berta József numizmatikus is a helyszínre utazott, ahol átvizsgálták az építkezésről kitermelt és a közeli óvoda udvarának feltöltésére átszállított földet. A hiányzó edénydarabokat ugyan nem találták meg, de fémkeresővel további 8 darab érmére bukkantak.

A bejelentő Molnár Vilmos kertész (Mözs, Szent István u. 39. sz. alatti lakos) volt, aki vejével, Berezi Sándorral együtt építette a fiatalok családi házát. A megtalálókat a Művelődési Minisztérium Múzeumi Osztálya és a Wosinsky Mór Megyei Múzeum pénzjutalomban részesítette.

A lelet leírása, értékelése

A fentiek alapján teljesnek tekinthető lelet összesen 235 db ezüstpénzből áll: ez 44 db tallért, 186 db 20 krajcárost és 5 db 10 krajcárost jelent. A veretek között 1754 az első és 1828 az utolsó évszám.

A lelet legértékesebb darabjai a tallérok, a XVI-XIX. század közötti időszak talán legelterjedtebb, legfontosabb fizetőeszközei. Ezt a fizetőeszközt a középkor és az újkor közötti átmeneti időben a gazdasági forgalom élénkülése hozta létre, amelynek szükségletét a kisforgalomra szánt apró méretű ezüst dénár és a kevés aranypénz már nem elégítette ki. A megnövekedett forgalom számára megfelelő, nagyobb mennyiségben készíthető súlyosabb ezüstpénz Tirolban született, ahol akkoriban az olasz és a német kereskedelem fontos útja vezetett. A tiroli ezüstbányák gazdag hozama lehetővé tette a kezdetben az aranypénzekkel egyenértékű, súlyos ezüstpénzek kibocsátását. Az eleinte guldinernek nevezett pénzeket az Érchegység déli oldalán lévő Joachimstal gazdag bányájának ezüstjéből vert több millió darab miatt egyre inkább „Joachimstaler”, később csak „Taler” névvel kezdték illetni.  Ez a taler név rövidesen átment minden súlyosabb ezüstpénz elnevezésére: ebből származik a magyar tallér, az olasz tallero, de a tengerentúli dollár is.

A XVIII. század közepére a nemzetközi kereskedelem növekedése megkövetelte a nemzetközi fizetések egyszerűsítését, ezért az 1750-es években a német birodalom államai pénzügyi egyezményeket (konvenció) kötöttek a pénzrendszerük egységesítése céljából. Ez 1857-ig fenn is maradt. A konvenció szerint a pénzverés alapsúlya a kölni márka (233,586 g) lett. 1 kölni márka = 10 darab tallér = 20 darab féltallér (forint) = 40 darab negyedtallér (30 krajcáros) = 60 darab 20 krajcáros = 70 darab 17 krajcáros = 120 darab 10 krajcáros = 171 darab 7 krajcáros = 400 darab garas (3 krajcáros).

Ezért nem meglepő, hogy a leletünk csaknem egyötöde külföldi azaz bajor, szász fejedelmek veretei, valamint a salzburgi érsek pénzei, hisz mind a konvenció szerint készültek, a hazai pénzekkel azonos értékűek voltak.

Ugyanakkor az ún. konvenciós pénzek mellett 12 darab „koronás” tallért is tartalmaz a lelet. Nevüket az egyik oldalon lévő kereszt szárai között látható koronákról kapták. Mária Terézia veretein ez a pénz előlapja négy koronával, férje és a későbbi uralkodók veretein pedig a hátlap három koronával (osztrák házi korona, magyar és cseh korona) és az aranygyapjas rend jelvényével. Ezek Ausztria németalföldi birtoka, Brabant (a mai Belgium) részére készültek 1755 és 1788 között. A közönséges talléroknál súlyosabbak, értékesebbek voltak, azaz ázsiójuk volt. Ebből származik a korabeli népies „lázsiás” elnevezésük is. A konvenciós talléroknál 16 krajcárral nagyobb értékben forogtak.

Az érmék 1754 és 1828 között készültek, többnyire a Habsburg birodalom pénzei (81%), a korábban említett külföldiek (szászországi, bajor, salzburgi) részaránya csak 19%. A legkorábbi veretek Mária Terézia és férje, Lotharingiai Ferenc nevére készültek. Lotharingia Ferencnek német-római császári címe volt ugyan, de nem volt tényleges uralkodója, így nem volt miből pénzt veretnie sem. A furcsa helyzeten Mária Terézia úgy segített, hogy utasította a pénzverdéket: a pénzek felét az ő nevére készítsék, a másik felét pedig férje nevével és császári címével. A császárné Lotharingiai Ferenc halála (1765) után a pénzek harmadát saját nevére és arcképével verette, harmadát továbbra is elhunyt férje arcképével, a maradék harmadot pedig fiuk, a társuralkodóvá emelt II. József nevére és arcképével. Mária Terézia ezután gyásza jeléül mindig özvegyi fátyollal ábrázoltatja magát. 1780-tól II. József egyeduralkodóként vert pénzei után a rövid ideig uralkodó II. Lipót is képviselteteti magát egy tallérral. A legtöbb pénz Ferenc uralkodási idejéből való. Az utolsó veret 1828-ban készült a körmöcbányai verdében. A legfrissebb veret kibocsátásának évét és verdefényes, a használattól még nem megkopott állapotát tekintve úgy tűnik, hogy a pénzek 1828-ban kerülhettek az edénybe.

Mivel a lelet falba kerülésének ideje politikailag nem, de gazdaságilag eléggé zavaros időszak volt, így a pénzek összegyűjtésének és elrejtésének okát abban kereshetjük, hogy a Habsburg birodalomban néhány évtizede bevezetett papírpénzek (bankócédulák) értéke a mennyiségük folyamatos növelése miatt egyre csökkent, ami miatt többször is szükségessé vált a devalváció (pénzleértékelés). Ezért érthető, hogy a tulajdonos csaknem 2,5 kg-nyi értékálló jó ezüstökben rakta félre ezt az összeget.

Mennyit ért ez a pénzmennyiség az elrejtésekor?

A mintegy 150 ezüstforintnyi lelet 1828-ban 375 váltóforintot ért, ami a korabeli vagyonösszeírásokat nézve nem jelentéktelen, de nem is különösen nagy készpénzvagyonnak tekinthető. Az 1820-as években például 50-50 váltóforintra becsültek egy öreg tehenet, egy három éves tinót vagy egy herélt lovat. Egy fejsze 4 váltóforint, az ásó, kasza, metszőkés 1-1 forint, 10 darab bádogkanál 6 krajcár volt. Egy környékbeli jobbágy lányának kiháziasításakor a kelengyéjében lévő használati tárgyakat az alábbiakra értékelték: egy selyemruha 63 váltóforint, 6 alsószoknya 25 váltóforint, két tollal töltött dunyha és négy vánkos 80 váltóforint, 8 törölköző 12 váltóforint 30 krajcár, 8 lepedő 24 váltóforint. A fentiek alapján láthatjuk, hogy Mözsön talált pénzlelet átlagos készpénzvagyonnak tekinthető, amit nem túl vagyonos, valószínűleg jobbágy vagy házas zsellér tulajdonosa biztos értéket képviselő, jó minőségű ezüstpénzben tárolt.

A lelet edénye

Alacsony talpgyűrűn álló csésze alakú cseréptál. Feltehetően két füllel látták el, ám ezek közül csak az egyik törésnyomai láthatók az edény oldalán. A kívül-belül fehérmázas tálka külső felületét a habán színvilágra emlékeztető, egymást zeg-zug vonalban keresztező hullámos kék vonalak és az általuk képzett belső és külső mezők középpontjában elhelyezett kék csillagok díszítik. Az edény fenekén található ST jelzés a stomfai (ma Stupava Szlovákiában) manufaktúréá, ahol a XVIII. század második felétől főleg a kisebb jövedelműek igényeinek megfelelő edények készültek.

Felhasznált irodalom:

Balázs Kovács Sándor: Decsi vagyonleltárak a feudalizmus végéről 1841-1850. (Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XX. 1998)

Berta József: A mözsi XVIII-XIX. századi pénzleletről (Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XXI. 1999)