A hónap műtárgya

A HRADEK BÁDOGOSCSALÁD CÉGÉRE (A Hradek bádogoscsalád Szekszárdon)

Törtténeti gyűjtemény, leltári szám: 2021.14.67.1-2.   A december hónap műtárgyának választott bádogos cégér lehetőséget teremtett egy szekszárdi iparoscsalád történetének bemutatására. A történeti források szerint a Hradek család a 19. század óta foglalkozik bádogossággal. A bádogos mesterség a fémműves kisipar speciális ágazatának tekinthető, ami szoros rokonságban áll a kovácsmesterséggel. Nem véletlen, hogy a bádogosok többnyire ugyanazokat az eszközöket, szerszámokat használták, mint a kovácsok. A két szakma szétválása a városi építkezések hatására már a 15. században megkezdődött, de a bádogosság igazi virágkora a 19. századra tehető, amikor a falvakban is megjelentek az önálló műhelyek. A bádogosok legfontosabb alapanyaga a bádog vagy vaslemez, amit kezdetben kemény fizikai munkával, kovácsolással állítottak elő. Jelentős változást hozott a vasfeldolgozás ipari méretűvé válása. Az európai országok vashengerművei kész nyersanyaggal, bádoglemezzel látták el a szakma mestereit. Szekszárd város bádogosai között kiemelkedő szerepük volt a Hradek család tagjainak, akiknek öt generációja sajátította el a szakmát.

Elsőként Hradek Jakab (Jacobus Hradek) neve tűnt fel az 1828-as összeírásban, akit ebben az időben „laminarius”-ként, azaz bádogosként tartottak számon. Fia, Hradek József (szül.: 1844. febr. 15.) tovább folytatta édesapja mesterségét. A szekszárdi iparosfiú a Bonyhád közelében fekvő berekaljai malomtulajdonos lányát, Marksz Herminát vette feleségül. Gyermekük, Hradek Károly Lajos (szül.: 1882. okt. 12.) (1. kép) bádogos tanoncéveit édesapja műhelyében töltötte, ahol „jó” eredménnyel végzett 1899-ben (2. kép). Legényvándorlása során vagy fiatal mesterként ismerkedett meg későbbi feleségével, a nagyszentmihályi (Ausztria) származású Pratseher Juliannával. Fiúk, Hradek Lajos (1907. máj. 7– 1970. márc. 9.) (3. kép) bádogosmester képviselte a 4. iparosgenerációt Szekszárdon.  A 19–20. század fordulóján 45 bádogosmester dolgozott Tolna megyében. A fejlődő mezővárosok és járási központok, mint Szekszárd vagy Bonyhád 7–8 mestert is eltartottak, illetve kiemelkedett még Hőgyész, Paks, Bátaszék, valamint Dunaföldvár és Gyönk a maga 3–4 mesterével. A megye többi, 13 helységében csupán egy mestert említettek a korabeli iparos összeírások. 

A bádogos mesterek feladata volt az épületek tetőzetének bádogozása, az ereszcsatornák és különböző épületdíszek elkészítése és felhelyezése, de gondjuk volt a mindennapi használati eszközök (vaskályhák, lámpák, háztartási eszközök, edények, tölcsérek, kannák, vödrök) gyártására is.  A fürdőszobák elterjedésével sokszor a bádogosok készítették el a vízhálózathoz szükséges csöveket, illetve többen kitanulták a vízvezeték-szerelő szakmát. Így tett Hradek Lajos István (4. kép), a család utolsó bádogosa (1931. jún. 1–2016.) is. Hradek Lajos István a katonaságtól történt leszerelése után a Szekszárdi Vasipari Vállalat bádogos részlegén helyezkedett el az 1950-es évek végén, aminek később üzemvezetője lett. Kályhák, tartályok, fürdőkádak puttonyok gyártása volt a feladatuk. Munkahelyét több mint 30 éven át megtartotta. Mellette – a másodállású iparengedély kiváltását követően – édesapja műhelyében dolgozott mintegy 70 évet. Köz- és egyházi épületek, magánházak bádogozását, javítását is vállalta, nemcsak a megyében, de országosan is. Utolsó, nagyszabású munkáját, a szekszárdi Szent István Ház tetőzetének felújítását (5. kép) önkéntes alapon, társadalmi munkában végezte el 2012-ben.  A szakma feladását követően, 85 évesen döntötte el, hogy műhelyének berendezését a Wosinsky Mór Megyei Múzeumnak ajándékozza. Kisebb tárgyai között üllők, vágó, csípő, hajlító, domborító, gömbölyítő és lyukasztó szerszámok, kalapácsok, ollók, fogók, továbbá mérőeszközök, sablonok, minták, olvasztó és öntő formák, valamint a megmunkálást elősegítő köszörűk, satuk találhatóak. Külföldről behozott gépei lemezvágásra, hajtogatásra, peremezésre, gömbölyítésre és lukasztásra is alkalmasak. A műhely berendezése tipikus példája egy 19. században megalapított, folyamatosan fejlődő, többgenerációs iparoscsalád eszközkészletének.

A család jelképének tartott öntözőkanna, ami Hradek Lajos névjegykártyáját is díszíti (6. kép), csak a mester halála után került a múzeum gyűjteményébe. A cégért a 19. században a mester nagyapja készíthette, amit a műhely (és lakóház) utcára néző oldalára szereleltek fel. A cégér kér részből áll, a kannából és a tartószerkezetből. Utóbbi hajlított fémcsőből készült, amit geometrkikus bádogminták és virágok díszítenek. Mivel a család leszármazottai közül senki sem folytatta a mesterséget, a múzeum örömteli kötelességének érezte, hogy megemlékezzen Szekszárd e neves, kézműiparos családjáról.

Írta: Fuksz Márta