Egy különleges emlék Mattioni Eszter hagyatékából: a kolozsvári ötvöscéh pohara

Iparművészeti gyűjtemény: 2024.1.1.

Méretek: pohár magassága: 8,1 cm; talpátmérő: 4,8 cm; szájátmérő: 5,6 cm; fedél magassága: 2,5 cm; átmérő: 5,8 cm

Leírás: talpas pohár fedéllel. A pohár anyaga réz, belseje tűziaranyozott, külseje ezüstözött. A testen szalagfonatban vésett felirat. Talpában alul „sculp[sit] Gabriel Ujhelyi” vésett szöveg. A talp gyűrűs peremén mesterjegy: íves lezárású, téglalap alakú formában I·SZ monogram. Az ezüstfedél kettős peremű, félgömb alakú, felülete áttört növényi motívumokkal díszitett. A fedél külső peremén BG (?) mesterjegy (a második betű olvasata bizonytalan), mellette 13-as jegy, az ezüstfinomsági próba.

A különleges műtárgy Mattioni Eszter (1902–1993) festőművész hagyatékából ajándékozás útján került a múzeumba 2023-ban. Nem ismerjük, Mattioni hogyan jutott birtokába a céhpohárnak. Egy, az 1970-es évek végén műtermében készült fotón felismerhető a céhpohár jellegzetes alakja, tehát ekkor már biztosan Mattioni tulajdona volt.

A pohár testén vésett szalagfonatban csalafinta felirat, ami a hurkokban hol felül, hol alul futó szalag „nyomvonalát” követi, ezért első látásra bonyolultnak tűnik a kiolvasása. A felirat a bevezető után 13 nevet tartalmaz és az 1755-ös évszámot.

„Ezt a / POHART tsináltatta a /betsületes / eötves iffiu TARSASAG ugymint JONAS / SAMU/EL Koltsost Mester MONAI / JOSEF EÖTVES JÁNOS GYU/LAI MAR/TON GYULAI LÁSZLÓ / HART/ZEGI SA/MUEL NYIRÖ MARTOn / SZAKÁLL / JÁNOS / VAGNER ISTVAN KEK/KELY MAR/TON / BOROS SÁMUEL UJHELYI / GÁBOR / GYULAI BOLDISAR / 1755”

A feliratból kiderül, hogy a poharat egy ötvöscéh ifjú mesterei csináltatták, a nevek pedig megmutatják, hogy mindannyian a kolozsvári ötvöscéh tagjai. Az 1561-es céhszabályzat szerint a mesterek két csoportra oszlottak: az ifjú mesterek és az „elébb való”, idősebb mesterek. Az ifjabb mesterek elöljáróját kulcsosmesternek nevezték, nála volt a céhláda egyik kulcsa.

Ez az ötvösremek három ifjú mester együttműködésről tanúskodik, hiszen az ötvösjegyek és a vésett felirat alapján megállapítható, hogy a pohár készítője Szakáll János, a szalagfonat vésnöke Újhelyi Gábor, míg a fedél peremén beütött BG (?) mesterjegy alapján az egy harmadik mester munkája. A műtárgy kiemelkedő technikai tudásról árulkodik: egyrészt a kívül ezüstözött, belül tűziaranyozott rézpohár elkészítése, másrészt a szalagfonat és a felirat vésése, harmadrészt a félgömb alakú áttört fedél megalkotása remeklésnek tekinthető.

Az áttört virágmintával díszített félgömb fedélhez ezüst cukorszóró edénykék hasonlatosak, amik domború felületű, áttört kupakkal rendelkeznek (pl. Iparművészeti Múzeum, Ötvösgyűjtemény: cukorszóró, 18. század közepe, készítő: Pilder, Michael; készítés helye: Nagyszeben; leltári szám: 69.1614.1-2.).

A poháron feltüntetett mesterek közül három működéséről vannak számottevő adatok, a többiekről általában csak céhbeállásuk időpontja ismert, illetve, hogy szerepelnek-e az 1770-es adóösszeírásban.

A pohár készítője a nyolcadikként felsorolt Szakáll János (1725–1792), akit 1748-ban vettek fel a céhbe öreg Gyulai Boldizsár és Jónás Sámuel kezességével. 1764-ban kulcsosmester, 1770–1771-ben unitárius céhmester volt. 1777-ben azok között említik, akinek jobban ment az üzlet, több munkája volt és a céhszabályokat megszegve három-négy legényt is foglalkoztatott. Néhány művét is ismerjük: A kolozsvári Szent Mihály-templom monstranciáját Gyulai Lászlóval együtt készítette. Kiváló metszőként tartották számon, 1759-ben az asztaloscéh vándorlevelére Kolozsvár rézmetszetű látképét készítette el. Az Iparművészeti Múzeum több művét őrzi, közülük kiemelkedő az 1760–1770 között készült ún. sisakkanna (leltári száma: 83.276.1.).

A pohár vésnökét, Ujhelyi Gábor ötvös-aranyművest, akinek azonos nevű apja is ötvösmester volt, 1753-ban vették fel a céhbe. Rézmetszéspróbáját 1742-ben készítette el. 1770-ben adófizetés szempontjából az utolsó, hatodik, a legmagasabb kategóriába sorolták. 1774-ben Rhédey Zsigmondné és Teleki Sámuelné ékszereit becsülte fel Jó Dénessel együtt. 1799 előtt halt meg.

1754-ben vált mesterré ifjabb Gyulai Boldizsár, akinek neve a pohár vésetén utolsóként szerepel. Boldizsár apja, nagyapja és testvére, László is ötvös volt. Róla további néhány adatot jegyeztek fel: 1770-ben az adófizetők legmagasabb kategóriájába sorolták, 1785-ben a Szent József Szeminárium becsűjénél működött közre.

A többi említett mesterről csak néhány adat ismert. Jónás Sámuel 1736-ban lett mesterré, és a pohár tanúsága szerint 1755-ben kulcsosmestere volt a céhnek. Monai (Mónai) József ugyancsak 1736-ban lett mesterré. Az 1770-es összeírás idején ő volt az egyik céhmester, de mesterségét már nem folytatta. Eötves János (szabó Eötves János) 1737-ben állt be a céhbe. Gyulai Lászlót 1740-ben vették fel a céhbe, testvérével, ifjabb Boldizsárral együtt. Hartzegi Sámuel (máshol Hársszegi Sámuel) 1740-ben lett mesterré, 1770-ben mesterségét már nem művelte. Nyirő Márton (másként Matias Feltmajer) 1734-ben vagy 1736-ben lépett be a céhbe, 1770-ben már nem dolgozott. Vagner Istvánt és Kekkely Mártont 1752-ben vették fel a céhbe. 1770-ben mindketten a legmagasabb hatodik adókategóriába tartoztak. Boros Sámuel 1750-ben vált mesterré, 1776–1779 közt a harmadik céhmesteri tisztet viselte. 1770-ben ő is a legmagasabb kategóriában adózók közé tartozott.

A Mattioni Eszter hagyatékából származó értékes műtárgy egyszerre ötvösművészeti remek és egyben kiemelkedő ipartörténeti emlék, mely újabb ismeretekkel gazdagítja a kolozsvári ötvösség történetét.

Felhasznált irodalom

B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Művészettörténeti tanulmányok. Bukarest 1977.

Bunta Magdolna: Kolozsvári ötvösök a XVI.–XVIII. században. Budapest 2001.

Flóra Ágnes: Kolozsvári ötvösregesztrum (1549−1790). Lymbus. Magyarságtudományi Forrásközlemények 2003, 25–74.

Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegek a középkortól 1867-ig. Budapest 1936.

Szöveg: Lovas Csilla

Fotó: Retkes Tamás