2012. október - Garay János: Szegszárdi borének

Garay János: Szegszárdi borének (Szegszárdi bordal) kézirata, 1846 Irodalmi Kéziratgyűjtemény Ltsz.: 1995.1.16. Garay János napjainkra szinte „egy könyves” szerzővé vált Háry János megalkotójaként. A maga korában azonban ünnepelték verseit, balladáit, történeti elbeszélő költeményeit, ismerték prózai írásait és újságírói tevékenységét. Garay János 1812. október 10-én született Szekszárdon. Apja id. Garay János kereskedő, anyja Walter Zsuzsanna. 1829-től, pesti egyetemei éveitől kezdve Garay ritkán utazott Szekszárdra, élete eseményeiről főként levelekben számolt be szüleinek és testvéreinek. Az 1830-as évek végén, amikor már családos ember volt, néha szülei és testvérei látogatták meg Pesten. Több évi halogatás után, 1846. szeptember végén, feleségével és gyermekeivel érkezett szülővárosába. A szekszárdiak üdvözlőbeszéddel és éji zenével köszöntötték a jeles vendéget. A polgári lövésztársaság pedig dísztagjai sorába választotta. Részt vett ifjúkori barátja, Mehrwerth Ignác szüretén is, ahova szedőként, ama híres Háry János is hivatalos volt, akiről a költő – barátja elbeszélése nyomán – 1843-ban az obsitost, a hetvenkedő katona magyar alakváltozatát mintázta. A vidám szüreti napokat idézi még a Szegszárdi bordal, benne Garay először nevezte a szekszárdi vörösbort bikavérnek. A vers a Pesti Divatlap 1846-os évfolyamában, majd Garay János újabb versei 1843-1847 című kötetében jelent meg. Thern Károly (1817-1886) írt hozzá zenét, napjainkban pedig a Holló együttes és Mikola Péter zenésítette meg. Garay János kéziratait, dokumentumait, könyvtárát, családi festményeit és személyes tárgyait lánya, Garay Gizella hagyta 1917-ben a Tolna Vármegyei Múzeumra, ebből az anyagból jött létre 1920-ban az első irodalmi kiállítás a szekszárdi múzeumban. Szegszárdi bordal Már ha aztán bor: legyen bor, Hegyi bor, ne szilvalé! Még a vízből is csak az a jó, Mely hegyekből zúg elé! A lapályra béka menjen, Igya meg a bűzös tavát; Hegyre hág fel a szegszárdi, Onnan hozza tűzborát. Mint a legszebb kék leányszem, Mint a nyájas, őszi ég, A szegszárdi szőlőfürtnek Szeme olyan tiszta kék; S hogyha már szőlőkorában Ily varázsjátékot űz: Hogy ne volna hát borában Hogy ne volna égi tűz! Töltsd pohárba, és csodát látsz! Színe mint a bikavér, S mégis a gyöngy, mely belőle Fölragyog, mint hó, fehér. És a tőke, melyen termett, Nemde oly zöld, mint a rét? Hol leled föl szebben együtt Szép hazánk háromszinét? Ha sürűn tölt a szegszárdi, Hát ne bánja senki se! Mert hazája színeivel Honszerelmét szíjja be! Ha szegszárdi borral élne Minden ember, mint te s én; Nem rágódnék annyi hernyó Nemzetünk szent törzsökén. Már apáink ős korában Hét országra szólt e bor: Mert különben hegytövén nem Épült volna kolostor... Béla a dicső király is Itt szűrt legjobb borokat, Kit ma még minden tavasszal Minden tőke megsirat. Béla király idejében Még magyar volt a magyar; Most ezerfelé szakadva, Tudja isten mit akar! Még a bort sem issza most úgy, Mint az ősök idején; Sört iszik vagy kávélével Töltözik most ifjú, vén. De borunkhoz hűk vagyunk mi, S hűk legyünk szegszárdiak! Míg fölöttünk e mosolygó Sorhegyek virítanak, Melyeket ha csúcsra szednénk, Égig érne Bartinánk S mi az égi csillagokkal Poharat koccintanánk. Ide hát, te bazsarózsa! Poharunkba, bikavér! Hadd igyuk az áldomást meg, Legelőbb is magadér! Jó barátért másod ízben, Szép leányért azután, – Ki e háromért nem érez, Kutyafejű, vad pogány! S most le, társak, a kalappal, Végre hagytuk a javát: Isten éltesse hazánkat A dicső magyar hazát, Melybe min gyűrűbe minden Hazafit befoglalunk, Folyjon érte, hogy ha vér kell! Mint foly érte itt borunk. Folyjon a bor, folyjon a vér, Hol dicsőség folynia! Volt, van és leszen Szegszárdnak Még elég hazafia! Volt, van és leszen Szegszárdnak Míg le nem dől Bartina, Mellyel honját felköszöntse, Egy pohárka jó bora.