HÓNAP MŰTÁRGYA
Pipafej Szekszárdról
Leltári szám: 66.104.1.
Magasság: 7 cm
Szélesség: 6 cm
Szájátmérő: 3,1 cm
„Préselt, feketére égetett cserép. Hengeres fejrész, kihajló peremmel, a peremből a
vasbádoggyűrű és a hozzá csatlakozott kupak hiányzik, csak a gyűrű töredéke maradt. A
fejrész elején ülő férfialak, alatta felirat: „Deák Ferencz”. A fejrészből derékszögben nő ki az
ívelten hajló szárhüvely, metszete kerek, vége felé szélesedő, végén a kihajló peremen
rézbádoggal borítva. A szárhüvelyrész egy darabja tört, a bádogborítás fogja össze.
Dr. Mészáros Gyula ajándékaként került 1963-ban a néprajzi gyűjteménybe, Csalog Zsolt
leltározta 1966-ban. Készítőjéről, készítési helyéről, használójáról nem tudunk semmit.
Biztos, hogy 1867, a kiegyezés után készülhetett, amikor megnőtt Deák Ferenc, a Habsburg
udvarral kiegyező, bölcs politikus tisztelete, kultusza.
A dél-amerikai őshazájú dohányt az európai utazók hamar áthozták kontinensünkre. A 16.
századtól spanyol, portugál és angol közvetítéssel gyorsan elterjedt a kontinensen a dohányzás
szokása. Népszerűsége nagyon gyorsan ellenszenvet is váltott ki sok országban, de sok
pártfogója is akadt, akik gyógyszerként, tisztító, gond és éhségűző voltát dicsérték.
Magyarországra nyugat-európai és török közvetítéssel került. A török korban a katonák
példáján gyorsan terjedt a nép között is a dohányzás szokása. A 17. század végétől egyes
helyeken már a jobbágyok is termeltek bizonyos mennyiségű dohányt.
A dohány izzása során keletkező füst élvezetének az eszköze a pipa volt kezdetben. A szivar
és cigaretta csak a 19. század közepétől kezdett megjelenni és lassan kiszorította a pipát. A
magyar parasztság az első világháború idején hagyott fel a pipázással és tért át a cigarettára. A
pipa változatos alapanyagokból készült, lehetett csont, kő, tajték, üveg, porcelán, fém, akár
kukoricacsutka.
A legelterjedtebb a cseréppipa volt. A fazekasok közül váltak ki az előállítói. A pipakészítők
közül leghíresebbek voltak a debreceniek. Debrecenben a 18. század végén évente több mint
10 millió pipát gyártottak. Hasonlóan keresett volt a selmeci pipa is. A kupakokat a
rézművesek a szárakat a csutorások gyártották, vagy többnyire házilag eszkábálták. Ki-ki
szája íze szerint: feketegyűrből, kecskerágítóból, meggyfából. Tolna megyében Bonyhádon
volt egy jelentős pipakészítő műhely.
A pipázással a háztartásokban új eszközök is megjelentek. A pipába levelesen nem lehetett a
dohányt beletömni, összekellett vágni. Így új eszközként jelent meg a háztartásokban a
dohányvágó. A módosabbak viszont vágatták a dohányt, így külön dohányvágó műhelyek.
Például Pozsonyban 1790-ben 15 ilyen műhely működött. Több helyen ezek voltak a
dohánygyárak elődei. Megjelentek a díszes pipaszurkálók is, melyekkel a parazsat lehetett
piszkálni. A pipák tárolására pedig a főúri lakások pipatóriumainak mintájára a paraszti
háztartások falain is megjelentek a hol díszesebb, hol szerényebb kivitelben készült darabok.
A 19. században még folyamatosak a falvak és mezővárosok rendelkezéseiben a pipázás
korlátozásai. Lévén sok akkor még gyúlékony anyaggal fedve, legtöbb helyen a helységen
belüli pipázást tiltották, különösen szeles időben. A korlátozásokat be nem tartókat 10-12
keménypálcára vagy pénzbüntetésre ítélték.
Felhasznált irodalom
Bogdán István: Régi magyar mesterségek
In: https://mek.oszk.hu/04600/04683/html/rmme0034.html 2021. február 22.
Magyar Néprajzi Lexikon I és IV. kötet. Szerk. Ortutay Gyula. Akadémia, Budapest.1981.
Szöveg: Csapai János
Fotó: Retkes Tamás